Isten mindenütt jelen van: benne élünk, mozgunk és vagyunk.
Az ószövetségi zsidó nép számára Jeruzsálem és a Templom volt az a hely, ahol Isten jelen van, ahol kapcsolatba lehet lépni Vele. Amikor Kr. e. 586-ban a babiloniak lerombolták a templomot és a zsidóság egy részét fogságba vitték, az elhurcolt zsidók számára ez nem csupán a hazától való távol létet jelentette, hanem az Istentől való elszakítottságot is. A fogság idején Ezekiel prófétánál erősödött fel az a gondolat, hogy Isten nem csupán Jeruzsálemben van jelen, nem csak ott szólítható meg, hanem bárhol a világon, így még az idegen Babilon földjén is: "elküldtem őket messzire, a népek közé, szétszórtam őket idegen országokba, s rövid időre én lettem számukra a szentély azon a földön, ahová mentek." (Ez 11,16).
Másutt így fejezi ki ezt a Biblia:
Hová futhatnék lelked elől? Hová menekülhetnék színed elől?
Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy.
Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le,
ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. (Zsolt 139,7-10)
Az Apostolok Cselekedeteiben pedig ezt olvassuk Istenről: "benne élünk, mozgunk és vagyunk." (ApCsel 17,28) Ezt azonban nem szabad úgy félreértenünk, mintha a természet, vagy a világ, ami körülvesz, Isten része lenne vagy Isten azonos lenne a világmindenséggel. Ma az ezoterikus irányzatok népszerűsítenek ilyen panteista istenképet, ami elsősorban a hindu és buddhista vallásokra jellemző, de a nyugati reneszánsz és humanizmus világa sem mentes a panteista vonásoktól.
Ebben a világképben minden az istenség megnyilvánulása, a jó és a rossz egyaránt. Az ember is része az istennek, nem különálló személy. Mindenki és minden egy, különbözőségünk csupán látszat. Az életben tapasztalható szenvedést úgy tudom legyőzni, ha tudatára ébredek saját isteni mivoltomnak. A cél a mindenség-istennel való egyesülés, vagy még inkább ennek az egységnek a felismerése, és az emberben rejlő isteni erő felébresztése. Hasonló ez a bűnbeesés kísértéséhez: "olyanok lesztek, mint az Isten" (Ter 3,5). Sokan nem is gondolják, de végső soron a jóga gyakorlatok célja is ez: az ember mindenséggel való egység egységének tudatosítása. (Vö. Gál Péter: A New Age keresztény szemmel, 128. o.).
Ha azonban minden az istenség megnyilvánulása és a rossz épp úgy része istennek, mint a jó, akkor a döntéseinkért nem vagyunk felelősek, és ezzel együtt megszűnik az ember szabadsága is. A panteizmusban nem létezhet valódi szeretet, mert szeretet csak két önálló személy között lehetséges, akik szabadon egymás felé fordulnak.
A másik véglet a felvilágosodás korában népszerű deista gondolkodás, miszerint Isten végtelen távol van a világtól, nem törődik vele. Ebből következően az ember nem képes kapcsolatba lépni Istennel, és minden vallásos cselekedet teljesen értelmetlen.
A keresztény istenkép e két szélsőséges elképzelés között helyezkedik el, egyesíti Isten végtelen távolságát (transzcendenciáját) és a világban való jelenlétét (immanencia). Miközben Isten fensége megközelíthetetlen az ember számára, addig kegyelmével egészen közel jön az emberhez és szeretetével körülfogja életét.
