23. Honnan tudjuk, hogy az egy Isten három személy?

Onnan tudjuk, hogy az egy Isten három személy, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatta.

Kellő nyitottsággal kutatva a világ dolgait az ember felismerheti, hogy léteznie kell valamiféle világ feletti valóságnak, aminek/akinek az egész világ a létét köszönheti. Eljuthatunk arra a felismerésre, hogy léteznie kell Istennek. Hogy azonban Isten Szentháromság lenne, kizárólag a kinyilatkoztatás alapján valljuk. Isten belső világába nem láthatunk bele, csak Jézus kijelentései alapján állíthatjuk, hogy az egy Isten három személyű. Milyen nyomait találjuk ennek a Szentírásban?

Az Atya istensége egyértelmű a Bibliában és Jézus is kifejezetten tanítja például Atyjához intézett főpapi imájában: "Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent" (Jn 17,3). Szent Pál is így ír: "Kegyelem és békesség nektek Atyánktól, az Istentől" (Róm 1,7).

A Fiú, azaz Krisztus istenségét János evangéliuma tanítja a legrészletesebben, de természetesen a többi evangélium megvallja: "senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja" (Mt 11,27). "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30). "Aki engem látott, az Atyát is látta" (Jn 14,9). Az is egyértelmű, hogy az Atya és a Fiú két külön személy, például: "A tettek, amelyeket végbeviszek, maguk tanúskodnak mellettem, hogy az Atya küldött" (Jn 5,36). A történelem során számos tévtanítás jelent meg, ami vagy azt hirdette, hogy Jézus nem Isten, legfeljebb egy magasabb rendű lény, vagy hogy egyáltalán nem is létezik külön személyként, hanem csak egy másik megnyilvánulása az Atyának. Az Egyház azonban kezdetektől szilárd hittel vallotta Jézus Istenségét, és mellette azt is, hogy a Fiú az Atyától különböző személy.

A Szentléleknek számos olyan tevékenységet tulajdonít a Szentírás, amire teremtmény nem képes: "A Lélek... mindent átlát, még Isten mélységeit is" (1 Kor 2,10). "Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra" (Jn 16,13). Szent Péter kifejezetten is megvallja, mikor így szól Ananiáshoz: "be akartad csapni a Szentlelket?... nem embernek hazudtál, hanem Istennek" (ApCsel 5,3-4). Hogy istensége mellett ő is külön személy, az a legjobban például a keresztelési parancsban látszik, ahol az Atya és a Fiú mellé rendelve szerepel a Szentlélek: "Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére" (Mt 28,19).

Mindezek alapján valljuk tehát a Szentháromságot: a három személyű egy Istenbe vetett hitünket.

22. Hogyan nevezzük a három isteni személyt egy szóval?

A három isteni személyt egy szóval Szentháromságnak nevezzük.

A Szentháromságról szóló tanítás a keresztény hit egyik legnehezebben érthető tanítása. Ha egy Istenben hiszünk, hogyan mondhatjuk, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek is Isten? Hogyan lehetséges, hogy a három egy? Ezt sokan nem értik: a muzulmánok is például épp azt vetik a keresztények szemére, hogy szerintük nekünk három istenünk van.

A Szentírás tanúsága szerint az első keresztények egyértelműen hitték, hogy egy Isten van, ugyanakkor az Atya mellett a Jézust és a Szentlelket is Istennek vallották. Az első századokban megpróbálták emberi szavakkal leírni, hogy ez hogyan lehetséges: eszerint Istenben három személy van (Atya, Fiú és Szentlélek), de egyetlen isteni lényeg (más szóval egyetlen isteni természet). Istenben minden egy, kivéve a személyek egymáshoz való viszonya. Az egység azt jelenti például, hogy minden cselekedetük közös: bár az Atyának szoktuk tulajdonítani a teremtést, a Fiúnak a megváltást, a Szentléleknek pedig az emberek megszentelését, mégis mindegyik a Szentháromság közös műve. A különbség a személyek egymáshoz való viszonyában van, amit a nicea-konstantinápolyi hitvallás így fogalmaz meg: a Fiú "az Atyától született az idő kezdete előtt", a Szentlélek pedig "az Atyától és a Fiútól származik".

Ha matematikailag közelítjük meg, akkor mindez még nem ad választ arra a kérdésre, hogy hogyan lehet a három egy. Van azonban a Szentírásnak egy kijelentése Istenről, ami magyarázatul szolgálhat. János apostol írja: "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van,... az Isten szeretet." (1 Jn 4,7.8). Csak olyan Isten lehet valódi Isten, aki nem szorul rá a teremtményeire semmilyen szempontból, hanem önmagában is boldog és nem szenved szükséget semmiben. Ha azt állítjuk, hogy Isten szeretet, ez csak úgy lehetséges, ha Isten nem egyetlen személy. A szeretethez ugyanis mindig legalább két fél kell: a szerető és a szeretett személy. Ha Isten szeretet, de csak egyetlen személy lenne, akkor szüksége lenne valami rajta kívül álló létezőre, akit szeret, azaz ilyen értelemben rászorulna a teremtményeire. Ekkor azonban már nem is lenne valódi Isten...

Ahogyan egy férfi és egy nő szeretetkapcsolata is egy hármasság (a szerető és a szeretett személy, valamint a köztük lévő szeretet hármassága), épp úgy Istenben is jelen van e hármasság: az Atya és a Fiú, mint a szerető és szeretett személy, és a köztük lévő megszemélyesült szeretet: a Szentlélek.

21. Hány Isten van?

Egy Isten van, aki három személy: Atya, Fiú és Szentlélek.

Az ószövetségi zsidó nép kezdettől egy Istenben hitt. Eleinte nem tagadta, hogy más népeknek is vannak istenei, de azt vallotta, hogy az ő Istenük minden más istennél nagyobb: "Uram, ki hasonlít hozzád az istenek közül? Kit övez a szentség úgy, mint téged?" (Kiv 15,11) Később, a próféták korában azonban már egyértelműen azt vallották, hogy csak egyetlen Isten létezik: "a népek minden istene üres káprázat, az Úr azonban az ég alkotója" (Zsolt 96,5). Ezt tanúsítja annak az imádságnak az első mondata is, melyet minden zsidó férfinak naponta el kell imádkozni: "Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!" (MTörv 6,4) Amikor a zsidó népet Babilon leigázta a Kr. e. 6. században, akkor a zsidók azzal szembesültek, hogy ez a nép a napot, a holdat, a csillagokat és különféle állatokat imádnak istenként. Ekkor keletkezett a teremtéstörténet, amiben megvallották, hogy ezek nem istenek, hanem Izrael egyetlen Istene teremtette őket. (Ez különösen jól mutatja, hogy milyen szilárd meggyőződéssel hitték, hogy az ő Istenükön kívül nincs más, hisz akkoriban általában a leigázott népek a hódító nép isteneit kezdték tisztelni - mivel ő volt az erősebb.)

Jézus szintén megerősíti, hogy egyetlen Isten létezik (vö. Mk 12,29), ugyanakkor utal saját maga és a Szentlélek istenségére is. Az ősegyház az egyistenhit mellett kezdetektől vallotta Jézus istenségét is. A keresztények mindkettőhöz ragaszkodtak, akár az életük árán is - ahogyan ezt az első századokból fennmaradt vértanúakták bizonyítják: a rómaiak arra próbáltak kötelezni mindenkit, hogy ismerjék el a császárt istenként. Aki ezt megtagadta, az életével fizetett. A rómaiakat önmagában nem zavarta az, hogy Jézust istenként tisztelték - számukra mindegy volt, hogy eggyel több vagy kevesebb istent tartanak számon - a keresztények számára azonban elképzelhetetlen volt, hogy Jézuson kívül mást istenként ismerjenek el.

A zsidó, a keresztény és az iszlám valláson kívül igazi egyistenhittel nem sok helyen találkozunk. A különféle népek általában több istenben hittek - gondoljunk akár az egyiptomiakra, görögökre vagy épp a hindukra... Mivel az iszlám vallás egyistenhite is az ószövetségen alapul, talán ez is egy jele annak, hogy az Ószövetség nem csupán emberi alkotás, hanem isteni kinyilatkoztatásból származik.

20. Hogyan szól az apostoli hitvallás?

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek a Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Amen.

19. Mit vallunk meg az apostoli hitvallásban?

Az apostoli hitvallásban megvalljuk, hogy hiszünk a háromszemélyű egy Istenben: az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.

Kereszteléskor a hívőt a Szentháromság nevére keresztelik meg, ahogyan Jézus mondta a tanítványoknak: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére." (Mt 28,19). Ennek megfelelően az apostoli hitvallás is három részre tagolódik: az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről szóló tanítás összefoglalására. A Szentháromságba vetett hit a kereszténység egyik megfejthetetlen hittitka. Hogyan lehet a három isteni személy mégis egy Isten. Ez az emberi értelem számára felfoghatatlan, az egyház mégis töretlenül ragaszkodik megvallásához kétezer éve. Talán ez is egy bizonyítéka, hogy hitünk nem emberi kitaláció, mert akkor nyugodtan ki lehetett volna belőle hagyni egy olyan hittételt, ami teljesen ellentmondani látszik az értelemnek. Ugyanakkor majd látni fogjuk, hogy pontosan a Szentháromságba vetett hit tud egyedül magyarázatot adni nagyon sok kérdésre, ami Krisztus tanítását jobban megismerve elkerülhetetlenül felmerül. A hitvallás tehát a Szentháromság személyeibe vetett hit megvallása, amely hit benne foglaltatik minden keresztvetésünkben.

18. Mi az apostoli hitvallás?

Az apostoli hitvallás hitünk rövid foglalata.

A szentmiséken két hitvallást szoktunk általában imádkozni. Ezek közül a rövidebbiket hívjuk apostoli hitvallásnak. Ez egy ősi keresztségi hitvallás, ami az apostolok hitét foglalja össze, de szövege nem az apostoli korból származik. Kezdetben a hívőknek a keresztség előtt csak annyit kellett megvallaniuk, hogy Jézus az Úr, a Messiás, az Isten Fia. A második században már 3 kérdést tettek fel az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe vetett hit kifejezésére. Ez bővült a századok során a mai formában ismert hitvallássá.

A hosszabbik hitvallás a nicea-konstantinápolyi. Ezt 451-ben Kalkedónban hirdették ki a korábbi niceai és a konstantinápolyi zsinatokon fogalmazott szöveg alapján. Néhány kisebb eltéréstől eltekintve ez a hitvallás az egész keresztény egyházban használatos. A protestánsok "katolikus egyház" helyett "egyetemes egyház"-at mondanak - ami megfelel a szó eredeti értelmének, hisz a katolikus szó itt még nem felekezet megjelölés akart lenni, hanem Krisztus egyházának egyetemességét fejezte ki. A keleti egyházak pedig - ahogy korábban már esett róla szó - az "és a Fiútól" részt hagyják ki, amit nyugaton a 11. században tettek a hitvallás szövegéhez.

Az apostoli hitvallás egyszerűbb szavakkal foglalja össze hitünk tanításait, a nicea-konstantinápolyi hitvallás számos dogmatikai utalást tartalmaz, amiért megértése talán kissé nehezebb.

17. Milyen vallásúak vagyunk?

Mi katolikus keresztény vallásúak vagyunk.

Mit jelentenek ezek a szavak? A “keresztény” (görögül “chrisztianosz”) azt jelenti: krisztusi, krisztuskövető - mivel hitünk középpontjában Jézus Krisztus áll. A benne való hit és a vele való személyes kapcsolat jelenti azt, hogy keresztény vagyok. A “katolikus” szó pedig azt jelenti, hogy egyetemes, teljes. Ez két dologra utal: egyrészt arra, hogy az egyház küldetése minden emberhez szól ("Tegyétek tanítványommá mind a népeket" - mondja Jézus - Mt 28,19). Másrészt arra is utal, hogy hitünk szerint a katolikus Egyház őrzi a hit és a szentségek teljességét.

A katolikus keresztény egyházat két nagyobb csoport alkotja. Az egyik a római katolikusok csoportja, vagyis a nyugati egyház, amely a történelem folyamán végig a pápa vezetése alá tartozott. A másik a keleti katolikusok csoportja. Ezek olyan keleti egyházak, amelyek a szakadások (pl. 451, 1054) után újra egyesültek Rómával (pl. a görög katolikusok az ortodoxok - más szóval görög keletiek - közül kiválva csatlakoztak ismét a pápához), vagy olyan keleti egyházak, melyeket nem érintett a szakadás és végig a nyugatival azonos hitet vallottak (pl. maroniták). Ezek az egyházak elismerik a pápát, a római katolikusokkal azonos hitet vallanak, viszont az egyesülés után is megőrizték sajátos liturgiájukat. Ha részt veszünk például egy görög katolikus szentmisén, azon éppúgy áldozhatunk, mint egy római katolikus szentmisén - igaz, ott nem ostyával, hanem “rendes” kovászos kenyér darabbal, amit vörösborba mártanak. Sőt, vannak olyan papok, akik egy személyben bemutathatnak szentmisét mindkét rítus szerint.

"A különböző liturgikus hagyományok az Egyház küldetése miatt keletkeztek. Az azonos földrajzi és kulturális területen élő egyházak Krisztus misztériumát lassanként sajátos, kultúrájukra jellemző kifejezési formákban kezdték ünnepelni. (...) Így mutatkozott meg egy meghatározott egyház liturgikus élete által Krisztus - minden nép világossága és üdvössége - annak a népnek és kultúrának, melyhez az adott egyház küldetett, s amelyben gyökeret vert." (KEK 1202)

16. Melyik vallásban található meg a teljes kinyilatkoztatás?

A teljes kinyilatkoztatás a katolikus keresztény vallásban található meg.

Az előző bejegyzésben ejtettünk néhány szót a kereszténységen belüli más felekezetekről. A mai kérdés kapcsán a nagyobb nem keresztény vallásokra vessünk egy pillantást.

A kereszténység a zsidó vallással áll a legszorosabb kapcsolatban, hisz Jézus maga is zsidó ember volt. A zsidó vallást az a hit éltette évezredeken keresztül, és élteti ma is, hogy őket Isten kiválasztotta a népek közül, különleges szövetséget kötött velük. Ennek a szövetségnek a legfontosabb ígérete, hogy Isten el fogja küldeni a Messiást, aki összegyűjti Izrael szétszórt fiait, letelepíti őket ősi földjükre, és ugyanakkor megvalósítja az egész emberiség békéjét a földön. A keresztény hit szerint a Messiás már eljött: ő Jézus Krisztus, aki megváltotta az embereket a bűntől, és meghirdette Isten országát (ami a szeretet legfőbb parancsán alapul). A zsidók nem ismerik el őt megváltónak, és a mai napig várják a messiást. Egyrészt, mert Jézus istensége számukra elfogadhatatlan volt, másrészt mert Jézus óta épp úgy van bűn, háború és kizsákmányolás a világban. A kereszténység számára a zsidó gyökerek nagyon fontosak (pl. a Bibliának első fele az ószövetségi szentírás, ami a zsidók szent könyveit tartalmazza), de a történelem során sajnos konfliktusok is voltak a két vallás hívei között. Ma úgy tekintünk a zsidókra, mint idősebb testvéreinkre, akikhez “előbb szólt Isten”. A világon kb. 13 millió zsidó él, elsősorban Izraelben, valamint Amerikában.

A kereszténység után a második legelterjedtebb vallás az iszlám (vagy más szóval mohamedán, muzulmán) vallás. Az iszlám zsidó-keresztény gyökereken alapszik, és úgy tekint magára, mint az utolsó, igaz kinyilatkoztatás birtokosára. Az iszlámot Mohamed alapította a Krisztus utáni 7. században. Egy Istenben hisznek, akit "Allah" néven szólítanak. A Szentháromság tanát elvetik, mert szerintük ellentmond annak, hogy egy Isten van. Szent könyvük a Korán, ami az általuk kinyilatkoztatottnak tartott írásokat tartalmazza. Elismerik ugyanakkor a Bibliát is, és pl. Jézust a próféták között tartják számon. Ma a világban kb. 1,5 milliárd muzulmán él, elsősorban Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, valamint Közép-Ázsiában.

A következő nagyobb vallás a hinduizmus, közel 1 milliárd követővel. Kb. Kr. e. kétezer évvel jött létre Indiában. Ez a legsokszínűbb világvallás, ami abból adódik, hogy nincs egységes hitrendszere: még olyan alapvető dologban sincs egységes hindu álláspont, hogy hány isten létezik. A legtöbb hindu több isten létezésében hisz, de teljesen eltérő nézeteket vallanak arról, hogy kit tekintenek a világ legfőbb urának: egyesek egy személyes Istent (pl. Sívát vagy Visnut vagy egyéb más isteneket), mások csupán egy személytelen világtörvényt. Ami általában minden hindu irányzatban közös: a Védáknak, a legősibb szent irataiknak a tisztelete, a lélekvándorlásba vetett hit, valamint a kasztrendszer. A hinduk szerint minden ember aszerint születik bele valamely alacsonyabb vagy magasabb társadalmi csoportba (kasztba), hogy előző életében milyen életet élt. A hinduizmus a legnyitottabb vallás, egyes irányzatok pl. Jézust vagy Mohamedet épp úgy tisztelik, mint saját szentjeiket.

Szintén Indiában jött létre egy másik jelentős vallás: a buddhizmus. I. e. a 6. század körül alapította Gautama Sziddhártha - közismertebb nevén Buddha. Elsősorban azok között volt népszerű, akik tiltakoztak a hindu kasztrendszer ellen. A buddhizmus elsősorban nem vallás, hanem világnézeti irányzat, maga Buddha sem írta elő, de nem is tiltotta valamilyen istenségbe vetett hitet. Buddha tanításának célja az volt, hogy segítse megszabadulni az embereket a szenvedéstől. A szenvedés oka szerinte a vágy – ezért a vágyat kell kioltani. Akinek ez tökéletesen sikerül, az elérte a nirvánát. Ez az állapot egyfajta megsemmisülést jelent, vagy - egyes irányzatok szerint - az istenséggel való végső egyesülést. Buddha szerint a legnagyobb boldogság, ami már soha nem szűnik meg. Amíg az ember el nem éri a nirvánát, addig folyton újjá kell születnie (emberként, állatként, esetleg istenként), és sok-sok életen keresztül fogja elérni az üdvösséget. Világszerte kb. fél milliárd buddhista él.

A vallások többsége az ember istenkeresésének eredményeként jött létre. Ennek során az ember sokféle választ fogalmazott meg arra a kérdésre, hogy ki az Isten, mi az élet célja. Nincs mód részletesen tárgyalni az egyes vallások tanításait, de talán ennyiből is szembetűnik a kereszténység egyedülálló volta. A kereszténységben Isten nem valamiféle személytelen világerő (buddhizmus), vagy egy távoli, hatalmas úr (iszlám), esetleg egy a sok emberképmású istenség közül (hinduizmus). A keresztény tanítás szerint "az Isten Szeretet". A kereszténység olyan Istenben hisz, aki megszólítható, aki közel van az emberhez, akinek szerető jelenléte megtapasztalható az ember életében - és aki elsősorban nem különféle aprólékos vallási előírások betartását várja el az embertől, hanem mindenekelőtt a szeretetet. S annak, aki itt a földi életben szeretetben igyekszik élni Isten és az emberek iránt, az a halála után részesül Isten soha el nem múló végtelen szeretetéből.

“Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1 Jn 4,16)

15. Ki magyarázza tévedés nélkül a Szentírást és a Szenthagyományt?

A Szentírást és a Szenthagyományt tévedés nélkül a katolikus Egyház magyarázza.

Noha az alapvető hitigazságokban a keresztény felekezetek (katolikusok, ortodoxok, protestánsok) többsége egyet ért, vannak olyan kérdések, amelyben ezek az egyházak eltérő nézeteket vallanak. Mi katolikusok azt valljuk, hogy a katolikus egyház őrizte meg és adta tovább tévedés nélkül az apostolok hitét. Csakhogy a többi keresztény felekezet is ugyanezt vallja magáról. Hol van hát az igazság?

Az ortodox keresztényekkel 1054-ben történt a szakítás, aminek oka inkább politikai volt. Az ortodoxok az első hét egyetemes zsinatot elfogadják, de az utána született katolikus dogmákat elutasítják (pl. pápai tévedhetetlenség, Mária szeplőtelen fogantatása). Hitvallásukból hiányzik az "és a Fiútól" kitétel, ahol mi azt valljuk, hogy a Szentlélek "az Atyától és a Fiútól származik". Ezt a katolikusok később fűzték hozzá az eredeti szöveghez. Mindezek miatt az ortodoxok úgy vélik, hogy a katolikusok eltértek az apostolok ősi hagyományától.

Az egyházon belüli másik nagyobb szakadás a 16. században történt. A reformátorok gyakran támadták az Egyházi hagyományt, és elvetették mindazt, ami nem található meg kifejezetten a Szentírásban (pl. a személyes gyónást, a szentek tiszteletét, a szentségek hetes számát, a pápaság intézményét). Luther szerint a hit mércéje egyedül a Szentírás (sola scriptura). A középkorban voltak visszaélések az egyházi életben, amit joggal támadtak a reformátorok, de sajnos ezekkel együtt azt is elvetették, ami az egyház ősi hagyományához tartozott.

Itt most nincs mód boncolgatni az eltérő tanításokat, de a kapcsolódó katekizmus kérdéseknél majd részletesebben megpróbálom igazolni hitünk állításait a Szentírás és az egyházatyák tanítása alapján. Most csak egy példával szeretnék élni, ami megkérdőjelezi a reformátorok hagyomány ellenességét: ha a hagyományt elvetjük, akkor honnét lesz Szentírásunk? Hisz azok a könyvek kerültek bele a Szentírásba, amelyek megfeleltek az apostolok tanításának és amelyeket a hagyomány elismert (pl. rendszeresen használták a liturgiában, felolvasták az istentiszteleteken). Tehát a hagyomány alapján állt össze a Szentírás kánonja, így mondhatjuk, hogy a Szentírás és a Szenthagyomány együtt őrzi a kinyilatkoztatást.

Noha azt valljuk, hogy a katolikus egyház magyarázza tévedés nélkül a Szentírást és a Hagyományt, testvérként tekintünk a többi keresztény felekezetre is és elismerjük minden értéküket. Az ökumenizmus jegyében azt keressük, ami összeköt, és nem azt, ami szétválaszt, és együtt imádkozunk, hogy megvalósuljon Jézus szava:

“Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21)

14. Mi a Szenthagyomány?

A Szenthagyomány az Apostolok élő tanítása, amelyet az Anyaszentegyház igehirdetésével ad tovább.

A hagyomány átadása az apostolok hitének átadását jelenti. Amikor vita támadt egyes hitbeli kérdésekben, akkor hitvallásokban, dogmákban rögzítették, hogy mi felel meg pontosan az apostolok hitének. A dogmákat a zsinatokon mondták ki, és rendelték el kötelező érvényű hitigazságként minden hívő számára. A dogmák sosem új hittételek, hanem az Egyház ősi hitét fejezik ki az apostoli hagyomány alapján. Ejtsünk most pár szót a fontosabb zsinatokról.

Az eddigi 21 egyetemes zsinat közül az első hét az, amit mind a keleti, mind a nyugati egyház elismer. Ezeken meghatározták az Egyház hitét az akkoriban fellépő tévtanításokkal szemben. Néhány jelentősebbet kiemelve: az első nikaiai (níceai) zsinaton 325-ben kimondták hogy Krisztus egylényegű az Atyával. Az első konstantinápolyi zsinaton 381-ben a Szentlélek istenségét, 431-ben az efezusi zsinaton Mária istenanyaságát  vallották meg. 451-ben a kalkhedoni zsinaton azt mondták ki, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. A hetedik egyetemes zsinat (II. nikaiai) a képek tiszteletét engedélyezte (súlyos viták voltak ugyanis arról, hogy a képtisztelet nem bálványimádás-e). A IV. lateráni zsinat már azok közé tartozik, amit csak nyugaton ismernek el. Itt 1215-ben a középkori eretnek mozgalmakkal szemben hoztak határozatot. 1545-63-ig tartott a trentói (trienti) zsinat, ami a reformátori tanítással szemben meghatározta a katolikus tanítást és megreformálta az egyház belső életét. 1869-70-ben volt az első vatikáni zsinat, ahol kimondták a pápa tévedhetetlenségét, ami sok vitát váltott ki és sokan támadták. Az (eddigi) utolsó egyetemes zsinat a II. vatikáni zsinat volt. Nem határozott meg újabb dogmát, hanem az idők jeleire figyelve az egyház megújítását tűzte ki célul (pl. új egyházképet fogalmazott meg, melyben hangsúlyozta a világi hívek szerepét; bevezette a népnyelvű misét - korábban latinul végezték; nyitott a más vallásokkal való párbeszéd irányába).

"Annak érdekében, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az Apostolok Püspököket hagytak hátra utódként azáltal, hogy átadták saját Tanítóhivatalukat. Ugyanis a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni. Ezt az élő, a Szentlélekben történő továbbadást a Szentírástól különböző, de vele szorosan összefüggő Hagyománynak nevezzük. Általa az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz." (KEK 77-78)

13. Hány részre osztjuk a Szentírás könyveit?

A Szentírás könyveit két részre osztjuk: az Ószövetség és az Újszövetség könyveire.

Az Ószövetség könyveit három csoportba sorolhatjuk. A történeti könyvek a világ keletkezéséről és a zsidó nép Krisztus előtti közel kétezer éves történelméről szólnak. Ábrahámtól kezdve elbeszélik az ősatyák történetét, az egyiptomi fogságból való kivonulás eseményeit, a királyság előtti időket, Dávid és Salamon fényes királyságát, az ország két részre szakadását és a különböző elnyomó népek (Asszíria, Babilon) ellen folytatott küzdelmeiket. A könyvek közül kiemelkedik Mózes öt könyve, ami a történeti elbeszéléseken túl részletes szabályokat ad a zsidó nép számára az istentiszteletre és az emberek mindennapi életére. A második csoport a tanító könyvek. Ezek segítséget próbálnak nyújtani az ember számára, hogy miként cselekedjen helyesen egyéni és közösségi életében (pl. Példabeszédek, Bölcsesség könyve), vagy választ keresnek az embert érintő súlyos kérdésekre (pl. Jób könyve: miért engedi Isten az igaz embert szenvedni). Ide soroljuk a Zsoltárok könyvét is, amely 150 imádságot tartalmaz. A harmadik csoportba tartoznak a próféták írásai, a négy nagy (Izajás, Jeremiás, Ezekiel és Dániel) valamint a tizenkét kispróféta. Ők azok, akik minden időkben Isten szavát közvetíteték a népnek, keményen felszólaltak az Istenhez való hűség megőrzéséért, az erkölcsi és vallási törvények betartásáért, valamint megjövendölték a Megváltó eljövetelét.

Az Újszövetség a négy evangéliummal kezdődik, melyek Jézus életét és tanítását mutatják be. Ha összehasonlítjuk őket, észrevesszük, hogy egyes eseményekről eltérően számolnak be, más sorrendben mondanak el vagy eltérő módon adják vissza Jézus szavait (eltérnek például a nyolc boldogság, a Miatyánk vagy az Oltáriszentség megalapításának szavai). Mivel magyarázható ez? A négy evangélista nem a mai értelemben vett életrajzot írt, hanem tanúságot akartak tenni Jézusról. Mindegyik evangéliumnak volt egy sajátos célja, és a szerzők ennek megfelelően rendezték el az anyagot, ennek megfelelően hangsúlyoztak jobban vagy kevésbé egyes részleteket Jézus életéből, tanításából. Márk írása a legkorábbi, az ő könyve áll a legközelebb az események valós sorrendjéhez. Máté a zsidóknak írta evangéliumát, ezért sokat hivatkozik az ószövetségre, és Krisztust, mint egy tanító rabbit mutatja be. Lukács úgy mutatja be Jézust, mint az egész emberiség megváltóját, akinek irgalma mindenkire kiterjed. János pedig Jézus isteni dicsőségét hangsúlyozza (ezért a szenvedéstörténetben sem említi a Jézust megalázó eseményeket, például az arcul verést). Az evangéliumokat követi az Apostolok cselekedetei, ami bemutatja az Egyház létrejöttének, elterjedésének első időszakát. Ezt követően 21 levél található az Újszövetségben: Pál apostol levelei, Jakab, Péter, Júdás, János levelei. Többségük valamelyik keresztény közösségnek szól, ugyanakkor olyan általános érvényű hitigazságokat is leírnak, amik miatt már az őskeresztények is lemásolták, továbbküldték és más városokban is felolvasták őket (a rómaiaknak írt levélben Pál apostol például összefoglalta egész teológiáját). Az Újszövetség a Jelenések könyvével zárul, amit sokan félreértelmeztek a benne lévő jelképes leírások és látomások miatt. Valójában ez a könyv egy vigasztaló írás az üldözött Egyház számára: még ha szenvedéseket is kell elviselnie, győzedelmeskedni fog, mert Krisztus vele van mindörökre.

“A Szentírás egységes egész, mert egyetlen az Isten Igéje, egyetlen az Isten üdvözítő terve és egyetlen mindkét Szövetség isteni sugalmazása. Az Ószövetség előkészíti az Újszövetséget, az Újszövetség pedig beteljesíti az Ószövetséget: kölcsönösen megvilágítják egymást.” (Compendium 23.)

12. Mi a sugalmazás?

A sugalmazás a Szentléleknek az a tevékenysége, amellyel biztosítja, hogy a szent könyvek szerzői Isten üzenetét, az üdvösségre vezető igazságot tévedés nélkül írják le.

A Szentírás hitünk szerint Isten és ember közös műve, nem csupán emberi alkotás. Ezt az utóbbi időben többen kétségbe vonták különböző okokból. A Biblia egyes történetei például ellentmondanak a mai tudományos ismereteinknek, vagy épp nagyon hasonlóak más népek mítoszaihoz. Hogyan lehetséges akkor, hogy a Szentírás Isten szava legyen?

Hitünk szerint az írókat a Szentlélek vezette. De azok az emberek, akik az Ő sugallatára írni kezdtek egy adott korban, kultúrában éltek, aminek nyoma jelen van a Biblia lapjain. Akkoriban például még azt gondolták, hogy a Föld a világmindenség központja, s ez a világkép tükröződik a Szentírás lapjain. De hát az írók nem tudhattak többet a természettudományokból, mint koruk embere! Egyetlen dologról állítjuk csupán, hogy a Biblia tévedés nélkül tartalmazza, ez pedig nem más, mint az üdvösségre vezető igazság. Hogy hogyan jött létre a világ, hogyan jelentek meg a földön az élőlények - ősrobbanás és evolúció, vagy esetleg egészen más módon - az az üdvösség szempontjából teljesen mellékes. Épp ezért nem is az a fő mondanivalója például a teremtéstörténetnek, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, hanem, hogy Isten teremtette - hisz számomra az a fontos, hogy felismerem-e őt a világban, felismerem-e, hogy a látható valóságokon túl létezik Valaki, akinek létemet köszönhetem.

A teremtéstörténet vagy a vízözön elbeszélése ugyanakkor számos hasonlóságot mutat a zsidóság körül élő más ókori népek mítoszaival, ezért egyesek úgy gondolták, hogy a zsidók pusztán ezeket vették át. Ha azonban jobban megvizsgáljuk őket, szembetűnik, hogy lényegi dolgokban különböznek. A mítoszok is keresik a világ és az emberiség eredetét, amit úgy magyaráznak, hogy az istenek hozták létre. Ám a mítoszok szerint az istenek épp úgy a világ részei, nem léteznek öröktől fogva, hanem az őskáoszból jöttek létre épp úgy, mint a világ. A mítoszok mindig több istenről beszélnek, akiket gyakran nagyon is emberi tulajdonságokkal ruháznak fel: önzőek, viszályokat folytatnak egymással. A természet erőit, a természeti jelenségeket (pl. termékenység, születés, halál) is isteni erőknek tartja a mítosz, s az istenek ezek megszemélyesítői. A Biblia ezzel szemben egyetlen Istenről beszél, aki a teremtés és a történelem egyedüli ura. Az emberi kultúra, a civilizáció, a mesterségek, a művészetek a Bibliában az emberi tevékenység eredményei, míg a mítoszokban az ember ezeket az istenektől kapja vagy tőlük szerzi meg. A Szentírás szerzői minden bizonnyal ismerték a környező népek mítoszait, de amikor leírják például a teremtés történetét, akkor nem egyszerűen átveszik ezeket, hanem saját hitüket fejezik ki bennük és megfosztják őket minden mitologikus elemtől.

Isten sugalmazta a Szent Könyvek szerzőit. "A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk Ő maga cselekedett, mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit Ő akar." (KEK 106)

11. Honnan tudjuk, hogy mely könyvek tartoznak a Szentírásba?

A Szentírásba azok a könyvek tartoznak, amelyeket az Anyaszentegyház Istentől sugalmazottnak ismer el.

A Szentírás összesen 73 könyvből áll: az Ószövetség 46 az Újszövetség 27 könyvből. Az Ószövetség - 7 könyv kivételével - azonos a zsidó Szentírással. Ennek kánonja (azaz a könyvek listája) az 1. század végén vált véglegessé. A zsidók - hosszú ideig tartó bizonytalanság után - 7 könyvet nem vettek fel kánonjukba, amit az Egyház viszont elismert (Tóbiás, Judit, Báruk, Bölcsesség, Sirák fia, Makkabeusok 1. és 2. könyve). Mivel a protestánsok a zsidó kánont vették át, az ő Bibliájuk ennyivel kevesebb könyvet tartalmaz, mint a katolikusoké. A 27 újszövetségi könyv esetén nincs ilyen eltérés, azokat minden keresztény egyház Istentől sugalmazottnak ismeri el. Jézus életéről azonban számos írás keletkezett még, amik nem kerültek be a Bibliába. Ezek az apokrif evangéliumok (pl. Tamás evangéliuma, Júdás evangéliuma). Egyesek úgy gondolják, hogy ezek az evangéliumok mutatják be Jézust hitelesen, és az Egyház szándékosan titkolta és tiltotta őket évszázadokon át, hogy félrevezesse az embereket.

Az igazság azonban az, hogy ezek az írások egyrészt később keletkezek, mint a 4 evangélium, másrészt első olvasásra is szembetűnik, hogy ellentétesek az apostoli hagyománnyal - ezért maradtak ki a kánonból. Júdás evangéliuma például a következő titkos ismereteket közli: a zsidók Istene nem az egyelten isten, Jézus sem az ő megtestesült fia. Jézus nem azért hal meg, hogy megváltsa az embereket, hanem hogy kiszabaduljon testének börtönéből és elmeneküljön ebből a világból. Mivel Júdás az egyedüli, aki ezt tudja, és ő segít ebben Jézusnak, ezért Júdás kiemelkedik a többi tanítvány közül. Ezen kívül az apokrif írások gyakran a népies fantázia szintjén mozognak. Tamás evangéliuma például elmond egy történetet Jézus gyerekkorából: a kis Jézus játék közben sárból madarakat formált. Arra ment egy mogorva öregember, aki össze akarta taposni őket, de a kis Jézus tapsolására a madarak felrepültek.

A négy evangéliumot azért tekintette hitelesnek az Egyház, mert valódi szemtanúktól származnak. Máté és János Jézus apostola volt, Márk Péter igehirdetése alapján írta evangéliumát, Lukács pedig Pál apostol útitársa volt, és maga mondja, hogy minden közölt eseménynek utánajárt (vö. Lk 1,3). Leírásaikban pontos helyszín és időmegjelölésekkel találkozunk, az eseményeket tárgyilagosan mondják el - nem hallgatják el például az apostolok gyengeségét (pl. Péter tagadását) sem. Hogy valódi szemtanúk voltak, arra nagyon jó példa Jánosnak a beszámolója Jézusnak a Betesda fürdőnél történt gyógyításáról. A helyszínt így írja le János: “Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van” (5,2). Jánoson kívül más forrás nem említi ezt a helyet, és sokáig nem is tudták, hogy hol lehetett, ezért a tudósok úgy vélekedtek, hogy ez csupán egy jelképes leírás (az öt oszlopcsarnok pl. Mózes öt könyvére utal), aminek semmi köze a valósághoz. Csakhogy a 20. században végzett ásatások során előkerült a fürdő, aminek kialakítása teljesen egybevág János leírásával. Így bizonyítja a régészet az evangéliumok szavahihetőségét...

“Az Anyaszentegyház az apostoli hit alapján az Ó- és Újszövetség könyveit egész terjedelmükben, minden részükkel együtt szentnek és kánoninak tartja, mivel a Szentlélek hatására írt könyveknek Isten a szerzőjük, és mint Szentírást kapta az Egyház.” (KEK 105)

10. Mi a Szentírás?

A Szentírás az Istentől sugalmazott könyvek gyűjteménye.

A Biblia a világ legismertebb könyve, melyet a legtöbbször adtak ki és a legtöbb nyelvre fordítottak le. A világon a legtöbb szobor, festmény, zenemű ennek a könyvnek a történeteiből készült. Évről évre több millió példányt adnak el belőle. Nagyjából 50 szerző írta kb. ezer éven keresztül. Maga a “biblia” szó azt jelenti, “könyvek” - mivel több (73 db) könyv gyűjteménye. Számos kifejezés eredetét ebben a könyvben találjuk, amit a mai napig még a nemhívők is használnak a hétköznapi beszédünkben: mózeskosár, matuzsálemi kor, bűnbak... Fontosabb történeteinek ismerte az általános műveltséghez tartozik, és jól jöhet akár egy tévés vetélkedőben is.

A Szentírás azonban számunkra sokkal többet jelent ennél: az a könyv, ami Isten üzenetét tartalmazza. Jó, ha rendszeresen olvassuk, de nem mindig könnyű megérteni. Az Újszövetséggel, Jézus tanításával még könnyű dolgunk van, de az Ószövetség már sok olyan történetet és tanítást tartalmaz, ami a mai ember számára talán idegennek tűnik. Gondoljunk arra, hogy Isten például állatáldozatokat követel magának, haragjában csapásokkal sújtja, elpusztítja aki szembe fordul akaratával. Az ószövetségi zsidónak meg volt engedve, hogy több felesége legyen, rabszolgát tartson. Vagy épp a teremtéstörténet is úgy tűnik, hogy ellentmond a világ keletkezésével kapcsolatos tudományos ismereteinknek. Valóban lehetséges, hogy mindez Isten üzenete volna?

A Szentírás megértéséhez fontos tudnunk - amiről már korábban is esett szó - hogy Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki magát a történelemben, így az ószövetségben még sok olyan gondolat található, ami nem Isten üzenete, hanem az emberektől való. Krisztus tanításának fényében tudjuk eldönteni egy-egy esetben mi tekinthető kinyilatkoztatott igazságnak. Másrészt fontos ismernünk a könyvek műfaját (pl. a teremtéstörténet nem egy tudományos leírás, hanem egy Istent dicsőítő himnusz), a keletkezés körülményeit és az adott történelmi kort. Ebben segítenek az egyes könyvekhez tartozó bevezetők és a lábjegyzetek is. Olvassuk ezeket is, hogy helyesen érthessük a Szentírást. A mai emberhez talán a bölcsességi írások (pl. Prédikátor, Példabeszédek könyve) állnak a legközelebb az Ószövetség könyvei közül. Ha az Ószövetséget vesszük kezünkbe, érdemes ezekkel kezdeni az olvasást.

“A Szentírásban az Egyház szüntelenül megtalálja táplálékát és erejét, mert nem csupán emberi szót, hanem ami valójában: Isten Igéjét kapja benne.” (KEK 104)

9. Hogyan adja tovább az Anyaszentegyház a kinyilatkoztatást?

Az Anyaszentegyház a kinyilatkoztatást úgy adja tovább, hogy hűségesen őrzi az apostoli igehirdetést, benne a sugalmazott Szentírást.

Az apostolok először csak szóban adták tovább a tanítást, azonban röviddel Jézus halála után megjelentek az első írásos feljegyzések is. Az első század második felében keletkeznek az apostoli levelek és az evangéliumok, melyekből létrejön az Újszövetség kánonja, azaz a mérvadó írások gyűjteménye. Csak olyan írás kerülhetett bele a kánonba, ami apostoltól vagy apostoltanítványtól származott és megfelelt a kora keresztény hitnek. Keletkeztek persze olyan írások is, melyek nem feleltek meg ezeknek a feltéteknek, és emiatt nem kerülhettek bele az Újszövetségbe. Ezeket apokrifeknek nevezzük. A ma érvényes jegyzékkel először 367-ben találkozunk (Athanasziosz püspök 39. húsvéti levelében). Azóta ez az elfogadott, de kötelező érvényűvé csak a Tridenti Zsinat tette 1546-ban.

A Szentírást azonban többféleképp lehet értelmezni, ahogyan az történt is az idők során. Ahhoz, hogy biztosan tudjuk, mi a hit tényleges üzenete és mi nem, szükséges az apostolok élő tanításának továbbadása. Ezt hagyománynak nevezzük. Ide tartoznak például a hitvallások, amik összefoglalják hitünk legfontosabb tanításait, vagy a dogmák, amik egy-egy kijelentést értelmeznek. A legtöbb dogma úgy született, hogy olyan tanítások jelentek meg, melyek ellentétben álltak az apostolok tanításával, és ezekkel szemben határozta meg az egyház, hogy mi a hit eredeti tartalma.

Az első századokban az egyik legveszélyesebb fenyegetést a gnózis jelentette az egyház számára. Számos olyan nézetet hirdettek, ami ellentétes volt a keresztény meggyőződéssel. Mindezt az apostolok titkos hagyományára hivatkozva hirdették, ami állításuk szerint csak az ő számukra volt hozzáférhető. Hogyan lehet ebben a helyzetben megállapítani, hogy mi tartozik ténylegesen az apostoli hagyományhoz? A 2. század teológusai a következő megoldást találták: az apostolok bizonyos városok egyházi vezetői voltak (pl. Péter Rómának), az ő utódaik a püspökök, akikre feltették kezüket. Ők azok, akiknek tudniuk kell, hogy pontosan mit tanítottak az apostolok. Ha tehát kérdés merült fel a hittel kapcsolatban, a püspökök összegyűltek (zsinatot tartottak) és ők döntötték el, hogy mi tartozik a hithez és mi ellentétes vele. Így alakult ki a tanítóhivatal. A püspökök a mai napig kézfeltétel útján kapják küldetésüket, ami jelzi az apostoli jogfolytonosságot - azaz megbízatásukat vissza tudják vezetni egészen az apostolokig. A protestánsok esetében ez nem lehetséges.

“Az Úr parancsának megfelelően az evangélium továbbadása kétféleképpen történt: - szóbelileg: az apostolok által, akik >>prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak;<< - írásban: azon >>Apostolok vagy apostoltanítványok által, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták<<” (KEK 76)

8. Kire bízta Jézus Krisztus a kinyilatkoztatást?

Jézus Krisztus a kinyilatkoztatást Anyaszentegyházára bízta.

"A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: "Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28, 16.18-20)

Az Egyház feladata őrizni és továbbadni a hitet, hirdetni az evangéliumot minden embernek. Ma azonban az Egyházon kívül is sokan beszélnek Istenről és Jézusról. Otthonainkban felkeresnek Jehova Tanúi, akik lelkesen segítenek megérteni a Bibliát. Ha vasárnap délelőtt nem tudtunk elmenni a szentmisére, meghallgathatjuk a Hit Gyülekezete vezetőjének lelkesítő szavait a Vidám Vasárnap című műsorban. Természetgyógyászok, agykontrollosok, reiki mesterek igyekeznek segíteni, hogy felélesszük a bennünk rejlő “isteni erőket”, s ők is gyakran beszélnek Jézusról, vagy a szeretetről, hogy gyógymódjaik a hívő ember számára is vonzóak legyenek. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, külön polcokon válogathatunk az ezoterikus könyvek közül, melyekben ismét csak fel-felbukkan Jézus neve.

Nem kell azonban teológusnak lenni, hogy észrevegyük, az ő tanításuk sok esetben ellent mond az Egyház tanításának. Jehova Tanúi, a Hit Gyülekezete, vagy más új keletű vallások, szekták nyíltan hirdetik, hogy az Egyház rég eltávolodott az igazi hittől, és Krisztust egyedül náluk találhatjuk meg. A new age-ben, az ezoterikus eszmevilágban Jézus már nem az Isten Fia, hanem csak egy a sok mester közül, amilyen például Buddha volt vagy valamelyik mai, “természetfeletti” képességekkel rendelkező guru. A reikis Christall magazin első számában például egy állítólagos interjú olvasható magával Jézussal, aki - egy médiumon keresztül - többek között a következőket “mondta”: “Soha nem mondtam, hogy én Isten fia vagyok... nem a kereszten haltam meg...” José Silva, az agykontroll alapítója így foglalja össze Jézus tanítását: “Lépjetek be a bennetek lévő országba! Legyetek centráltak, vagyis összeszedettek, legyetek látnokok... Krisztus szerint a tudatlanságot így számolhatjuk fel... Kérem őt, bocsássa meg nekünk, hogy kétezer évbe tellett, míg megértettük üzenetét.” (Gál Péter: A new age keresztény szemmel, 251. o.)

Nincs mód itt mindezeket az irányzatokat részletesen bemutatni és nézeteiket megcáfolni, de álljon itt Jézusnak az evangéliumokban olvasható figyelmeztetése, ami ma különösen aktuális:

“Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen titeket! Sokan jönnek az én nevemben, s azt mondják, hogy én vagyok. És sokakat megtévesztenek. (...) Akkor ha valaki azt mondja: Nézzétek, itt van a Krisztus vagy ott van! - ne higgyétek. Álkrisztusok és álpróféták lépnek fel, jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is félrevezessék. Vigyázzatok, mindent előre megmondtam nektek.” (Mk 13,5-6. 21-23)

7. Miért nem várunk új kinyilatkoztatást?

Új kinyilatkoztatást azért nem várunk, mert Isten teljesen kinyilatkoztatta önmagát Jézus Krisztusban.

“A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig. (...) A századok folyamán történtek úgynevezett "magán"-kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását "kiegészítsék" vagy "tökéletesítsék", hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni.” (KEK 66-67)

Annak ellenére, hogy a kinyilatkoztatást Krisztusban véglegesen megkaptuk, időről időre történnek magánkinyilatkoztatások. Ezeket az Egyház csak akkor ismeri el hitelesnek, hogyha összhangban állnak Krisztus tanításával. A utóbbi évszázadok egyik legjelentősebb magánkinyilatkoztatása Fatimában történt. 1917. május 13-án, majd ezt követően októberig minden hónap 13-án, három pásztorgyereknek jelent meg a Szűzanya. Megmutatta a poklot, bűnbánatra és az ő Szeplőtelen Szívének tiszteletére szólított fel, ami által az emberek megmenekülhetnek. Beszélt a második világháborúról, és arról, hogy Oroszország milyen kárt okoz a világnak, ha a keresztény hittől elpártolva a kommunista rendszer kiépíti.

A titok első két része nyilvános volt, harmadik részét azonban sokáig a Vatikánban őrizték lepecsételt borítékban. 1981. május 13-án a pápa egy nyilvános audienciát tartott a Szent Péter téren, és épp lehajolt, hogy néhány gyermek fatimai szentképét megáldja, amikor Ali Agca rálőtt. Az első golyó a fejére irányult, de nem találta el, mivel épp lehajolt, a második azonban már talált. A sebesülés súlyos volt, de az orvosoknak sikerült megmenteni a pápa életét. A merénylet után - mivel épp a fatimai jelenés napján történt - II. János Pál magához kérette a 3. titkot tartalmazó levelet. A harmadik látomásban ez állt: “láttunk egy fehérbe öltözött püspököt "akiről úgy gondoltuk, ő a Szentatya". (...) egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt” (Fatima Üzenete - Hittani Kongregáció). A pápa úgy értelmezte, hogy ez a látomás az ellene elkövetett merényletre utal. Ugyanígy vélekedett Lúcia nővér is, aki még életben volt a három pásztorgyerek közül, akiknek a Szűzanya megjelent: “egy anyai kéz vezette a golyó pályáját, és a haldokló pápa megállt a halál küszöbén”. A pápa ezt követően több alkalommal Mária Szeplőtelen Szívének ajánlotta a világot.

Fatimában a Szűzanya bűnbánatra és megtérésre szólította fel az embereket. Jozeph Ratzinger teológiai kommentárjában így összegzi Fatima üzenetét: “Végezetül még szeretném idézni a titok joggal híressé vált mondását: "Az én Szeplőtelen Szívem győzni fog". Mit jelent ez? Azt, hogy az Isten számára nyitott, az Isten szemlélése által megtisztult szív erősebb minden fegyvernél. Mária "igenje", szívének szava megváltoztatta a világtörténelmet, mert bebocsátotta a Megváltót e világba (...) A Gonosznak van hatalma a világban, látjuk, újra meg újra megtapasztaljuk; van hatalma, mert a mi szabadságunk eltéríthető Istentől. Mióta azonban Istennek emberi szíve van és az emberi szabadságot a jóra, Isten felé fordította, nem a rosszra való szabadságé az utolsó szó. Azóta érvényes: "A világban üldözést fogtok szenvedni, de bízzatok, én legyőztem a világot" (Jn 16,33). Fatima üzenete arra biztat, hogy merjünk bízni ebben az ígéretben.”

6. Mit üzent Isten az embereknek?

Isten azt üzente az embereknek, hogy szereti őket, megváltja bűneiktől, és életében részesíti.

Isten fokozatosan tárta fel önmagát a történelemben, kezdetben még számos téves, pogány elképzelés keveredett a zsidóság gondolatvilágában. Úgy vélték például, hogy Isten csak az ő népük Istene, és a szövetség lényege abban áll, hogy Isten megvédi őket az idegen népektől. Bár a tízparancsolatban szerepelt, hogy ne ölj, de ez még nem zárta ki a jogosnak vélt bosszúállást (szemet szemért). Az eljövendő Messiást még Jézus korában is sokan egy hadvezérnek képzelték, aki felszabadítja őket a római elnyomás alól. Csak fokozatosan értették meg, hogy Isten nem csupán igazságos ítélőbíránk, hanem szerető Atyánk is, hogy a megváltás lényege nem a politikai felszabadításában, hanem a bűneinktől való megszabadításban áll. Jézus felülbírálja a zsidó szokásokat, a tanítást, és Isten üzenetét megtisztítja minden téves elképzeléstől: “Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!” (Mt 5,43-44)

Krisztust a Szentírás “Igének” nevezi. Az ige a magyar nyelvben eredetileg azt jelentette, hogy “szó”. Jézus Krisztus az Atya végső szava hozzánk, akiben teljesen feltárta nekünk Önmagát.

“Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. (...) Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. (...) S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. (...) Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1,1-18)

5. Mi a kinyilatkoztatás?

A kinyilatkoztatás Isten üzenete az emberekhez.

A Szentírás arról tanúskodik, hogy Isten kezdettől fogva választott ki olyan embereket, akiknek kinyilatkoztatta önmagát: Ábrahám, Mózes, a próféták... Hétköznapi életüket gyakran egyik napról a másikra feladva elindultak az ismeretlenbe vagy épp a nyilvánosság elé lépve az Úr szavát kezdték hirdetni - mert azt állították, hogy Isten szólt hozzájuk. Környezetükben mindez sokszor megütközést váltott ki, de szavaik hitelességét jelek igazolták: Mózes száraz lábbal átvezette a népet a Vörös-tengeren, de maga Jézus is betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel... A mai ember szeretne ezekre valamilyen természetes magyarázatot keresni, ám a tudomány értetlenül áll számos olyan csodás esemény előtt is, amik nem a régmúltban, hanem napjainkban történnek. Lourdes-ban például 1858-ban megjelent Szűz Mária egy Bernadett nevű lánynak. A helyen egy forrás fakadt, ahol a mai napig csodás gyógyulások történnek, és egy nemzetközi orvosi bizottság igazolja, hogy e gyógyulások orvosi szempontból megmagyarázhatatlanok. Több ezer feljegyzett esetből a Szentszék eddig 67 gyógyulást ismert el csodának. E csodák sosem önmagukért vannak, hanem Isten szavát akarják megerősíteni az emberek számára.

“Ezek a tettek, amelyeket végbeviszek, maguk tanúskodnak mellettem, hogy az Atya küldött.” (Jn 5, 36) “Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre.” (Jn 5, 24)

4. Mit kell hinnünk?

Azt kell hinnünk, amit Isten kinyilatkoztatott.

A történelem során számtalan nyomát találjuk annak, hogy az ember kereste az Istennel való kapcsolatot. Minden korban, a világ minden táján találunk templomokat, isteneknek szentelt helyeket, ahol az emberek imádkoztak és áldozatokat mutattak be. Napjainkban is - a múlt századok vallásellenessége után - sorra tűnnek fel új vallási irányzatok, vagy épp népszerűvé válnak a keleti vallások. Úgy tűnik tehát, hogy az ember természeténél fogva vallásos lény: “az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett” (KEK 27). Ám az ember önmaga nem képes behatolni az Isten világába, nem képes megismerni Őt. Sokszor tévútra vezetett az ember istenkeresése (az ókorban például egyes népek égitesteket imádtak vagy épp emberáldozatok felajánlásával kívánták isteneik jóindulatát megnyerni). Mi keresztények abban hiszünk, hogy Isten kezdettől fogva fel akarta tárni önmagát az emberek előtt, és a történelem során különféle módokon szólt hozzánk. A kinyilatkoztatást kezdetben a választott nép, a zsidóság kapta. Ábrahámtól kezdve közel kétezer éven át folyamatosan vezette és tanította őket a próféták által. A kinyilatkoztatás teljességét pedig Jézus Krisztusban kaptunk meg, akiben maga Isten jött közénk.

“Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett.” (Zsid 1,1)

3. Hogyan viszonozzuk Isten szeretetét?

Isten szeretetét úgy viszonozzuk, hogy hiszünk Jézus Krisztusban.

A Krisztusba vetett hit azt jelenti, hogy rábízom életem, és elfogadom mindazt, amit mond. Nem azért, mert amit mond, abból kézzelfoghatóan megtapasztalhatok mindent már most, hanem azért, mert Ő mondta, aki maga az Igazság. Számos dolog, amiben hiszünk, nem bizonyítható tudományos módszerekkel: hogy Isten meghallgatja az imánkat, hogy az átváltoztatott kenyérben, szentostyában Krisztus valóságosan jelen van, hogy létezik mennyország és pokol... Mégis elfogadjuk, mert Krisztus tanította. Épp ezért hitünk egyik legfontosabb kérdése, amire mindenkinek magának kell megtalálnia a választ: én miért hiszek Krisztusban? Neveltetés, megszokás vagy igazi meggyőződés a hitem alapja? Ahhoz, hogy ez utóbbi lehessen, ismernünk kell azt, amiben, akiben hiszünk.

A Krisztusba vetett hit azonban nem csupán abból áll, hogy elfogadom az Ő tanítását. A kereszténység többek között abban különbözik más vallásoktól, hogy hitünk lényege a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat. Buddha, Mohamed és más vallásalapítók azt mondták, hogy higgyetek ebben vagy abban a tanításban. Jézus ennél sokkal többet vár: “hisztek Istenben, bennem is higgyetek” (Jn 14, 1). Kezdettől fogva azzal az igénnyel lépett fel, hogy követői ne pusztán tanítását fogadják el (mintha valamiféle próféta lenne), hanem, hogy elfogadják őt, mint Isten megtestesült Fiát. Halála után sem azért maradt fent követőinek közössége, mert a tanítása tovább élt, hanem mert Ő maga él. Feltámadt a halálból, és örökre velünk maradt. A vele való találkozás ma is lehetséges az Egyházban, a szentségekben, az imádságban, a szeretet cselekedeteiben.

“A hit nagyon kemény próbának lehet kitéve. A világ, amiben élünk, úgy tűnik, gyakran nagyon távol van attól, ami felől a hit biztosít bennünket. A rossz, a szenvedés, az igazságtalanságok és a halál megtapasztalása ellentmondani látszik az örömhírnek. (...) Ilyenkor a hit tanúihoz kell fordulnunk: Ábrahámhoz, "aki a remény ellenére reménykedve hitt" (Róm 4,18); Szűz Máriához, "aki a hit zarándokútján" Fia szenvedésében részesedve egészen (...) az Ő sírjának éjszakájáig jutott.” (KEK 164-165)

2. Hogyan szerette Isten a világot?

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta érte.

Amióta ember él a földön, azóta bűn is van a földön. A bűn azt jelenti, szembe fordulok Istennel: “köszönöm, nem kérek belőle”. Az első bűn elszakította az embert Istentől, bezárult az üdvösség kapuja, és úgy tűnt, hogy az ember saját erejéből képtelen ismét az Isten közelségébe kerülni. Isten azonban nem hagyta magára a bűnös embert, hanem elküldte Fiát, aki élete példájával és szavaival megtanította, hogy hogyan térhetünk vissza Istenhez, kereszthalálával pedig megnyitotta az üdvösséget.

Gyarlóságból, hatalomvágyból, vagy pillanatnyi előnyért, élvezetért ma is gyakran eldobjuk a jót, az erkölcsöt, a szeretetet. Amikor elhatalmasodik a bűn, akkor már nem vagyunk képesek a saját erőnkből a helyes utat választani. Jézus azonban minden embert, engem is megváltott, és a szentségeken, az imádságon keresztül ma is kínálja üdvözítő kegyelmét. A kérdés csak az, hogy akarok-e élni ezzel a lehetőséggel?

“Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3,16).

1. Miért élünk a világon?

Azért élünk a világon, hogy Istent és szeretetét megismerjük, azt viszonozzuk, és eljussunk az örök életre.

Miért élünk a világon? Mi az élet értelme? Ez az emberiség örök kérdése, amire évezredek óta keressük a választ. Sokan sokféle dologban keresik életük célját: karrier, gazdagság, hírnév, esetleg tudományos vagy művészi területen való sikeresség, vagy egyszerűen “csak” a család, gyerekek, netán a szegények, rászorulók szolgálata... Bármi legyen is, amiben az ember felfedezni véli élete célját, mindenki számára eljön egyszer a pillanat, amikor élete véget ér, és meg kell, hogy váljon mindattól, amiért addig élt. Minden fáradozás hiábavalóságnak tűnik, ha a végén a semmi vár az emberre. Isten azonban azt a vigasztaló reményt nyújtja, hogy az élet nem pusztán az itt eltöltött néhány év, hanem meghívottak vagyunk az örök életre - és a halál nem az örök elmúlás, hanem egy új élet kapuja.

“Az önmagában végtelenül tökéletes és boldog Isten tisztán jóságából elhatározott terve szerint, szabad akaratból megteremtette az embert, hogy boldog életének részesévé tegye. Ezért Isten mindig és mindenütt közel van az emberhez. Hívja őt és segíti, hogy keresse, megismerje és minden erejével szeresse Őt. A bűn által szétszórt embereket mind összehívja családjának egységébe, mely az Egyház. Ennek megvalósítására küldte Fiát mint Megváltót és Üdvözítőt, amikor betelt az idő. Isten Őbenne és Őáltala hívja az embereket, hogy a Szentlélekben fogadott fiaivá és így az Ő boldog életének örököseivé váljanak.” (KEK 1)