Azt kell hinnünk, amit Isten kinyilatkoztatott.
A történelem során számtalan nyomát találjuk annak, hogy az ember kereste az Istennel való kapcsolatot. Minden korban, a világ minden táján találunk templomokat, isteneknek szentelt helyeket, ahol az emberek imádkoztak és áldozatokat mutattak be. Napjainkban is - a múlt századok vallásellenessége után - sorra tűnnek fel új vallási irányzatok, vagy épp népszerűvé válnak a keleti vallások. Úgy tűnik tehát, hogy az ember természeténél fogva vallásos lény: “az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett” (KEK 27). Ám az ember önmaga nem képes behatolni az Isten világába, nem képes megismerni Őt. Sokszor tévútra vezetett az ember istenkeresése (az ókorban például egyes népek égitesteket imádtak vagy épp emberáldozatok felajánlásával kívánták isteneik jóindulatát megnyerni). Mi keresztények abban hiszünk, hogy Isten kezdettől fogva fel akarta tárni önmagát az emberek előtt, és a történelem során különféle módokon szólt hozzánk. A kinyilatkoztatást kezdetben a választott nép, a zsidóság kapta. Ábrahámtól kezdve közel kétezer éven át folyamatosan vezette és tanította őket a próféták által. A kinyilatkoztatás teljességét pedig Jézus Krisztusban kaptunk meg, akiben maga Isten jött közénk.
“Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett.” (Zsid 1,1)
