Az Anyaszentegyház a kinyilatkoztatást úgy adja tovább, hogy hűségesen őrzi az apostoli igehirdetést, benne a sugalmazott Szentírást.
Az apostolok először csak szóban adták tovább a tanítást, azonban röviddel Jézus halála után megjelentek az első írásos feljegyzések is. Az első század második felében keletkeznek az apostoli levelek és az evangéliumok, melyekből létrejön az Újszövetség kánonja, azaz a mérvadó írások gyűjteménye. Csak olyan írás kerülhetett bele a kánonba, ami apostoltól vagy apostoltanítványtól származott és megfelelt a kora keresztény hitnek. Keletkeztek persze olyan írások is, melyek nem feleltek meg ezeknek a feltéteknek, és emiatt nem kerülhettek bele az Újszövetségbe. Ezeket apokrifeknek nevezzük. A ma érvényes jegyzékkel először 367-ben találkozunk (Athanasziosz püspök 39. húsvéti levelében). Azóta ez az elfogadott, de kötelező érvényűvé csak a Tridenti Zsinat tette 1546-ban.
A Szentírást azonban többféleképp lehet értelmezni, ahogyan az történt is az idők során. Ahhoz, hogy biztosan tudjuk, mi a hit tényleges üzenete és mi nem, szükséges az apostolok élő tanításának továbbadása. Ezt hagyománynak nevezzük. Ide tartoznak például a hitvallások, amik összefoglalják hitünk legfontosabb tanításait, vagy a dogmák, amik egy-egy kijelentést értelmeznek. A legtöbb dogma úgy született, hogy olyan tanítások jelentek meg, melyek ellentétben álltak az apostolok tanításával, és ezekkel szemben határozta meg az egyház, hogy mi a hit eredeti tartalma.
Az első századokban az egyik legveszélyesebb fenyegetést a gnózis jelentette az egyház számára. Számos olyan nézetet hirdettek, ami ellentétes volt a keresztény meggyőződéssel. Mindezt az apostolok titkos hagyományára hivatkozva hirdették, ami állításuk szerint csak az ő számukra volt hozzáférhető. Hogyan lehet ebben a helyzetben megállapítani, hogy mi tartozik ténylegesen az apostoli hagyományhoz? A 2. század teológusai a következő megoldást találták: az apostolok bizonyos városok egyházi vezetői voltak (pl. Péter Rómának), az ő utódaik a püspökök, akikre feltették kezüket. Ők azok, akiknek tudniuk kell, hogy pontosan mit tanítottak az apostolok. Ha tehát kérdés merült fel a hittel kapcsolatban, a püspökök összegyűltek (zsinatot tartottak) és ők döntötték el, hogy mi tartozik a hithez és mi ellentétes vele. Így alakult ki a tanítóhivatal. A püspökök a mai napig kézfeltétel útján kapják küldetésüket, ami jelzi az apostoli jogfolytonosságot - azaz megbízatásukat vissza tudják vezetni egészen az apostolokig. A protestánsok esetében ez nem lehetséges.
“Az Úr parancsának megfelelően az evangélium továbbadása kétféleképpen történt: - szóbelileg: az apostolok által, akik >>prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak;<< - írásban: azon >>Apostolok vagy apostoltanítványok által, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták<<” (KEK 76)
